Tanult magány

Ha tetszik, ha nem, felnőttkorunkban az a természetes nekünk, amit gyermekkorunkból hozunk. Amit akkor megtanultunk, megtapasztaltunk, értelemszerűen számunkra AZ a Világ, amit ismerünk, az ad biztonságot, úgy működnek az élet törvényszerűségei, ahogyan akkoriban. Így lehet bevonzani például nagyszerűen egy alkoholista apuka után ugyanilyen férjet, a "soha nem elég a pénzünk" című szülői mantrázás után ugyanezt felnőttkorunkban vagy ha a szüleink - érzelmileg, fizikailag - magunkra hagytak egykor, akkor a társas magányt, válást és a nehézkes párkeresést. A jó hír az, hogy ebből az ördögi körből tudatos személyiségfejlesztéssel ki lehet lépni.

Intelligens, nyitott, mosolygós harmincas hölgy páciensem azzal fordult hozzám, hogy szeretne társat és saját családot, de ugyanakkor úgy érzi, hogy amikor ennek a lehetősége felbukkan az életében, mintha menekülne tőle. A szülei pedig, akik egy nagyon szerető közeget biztosítottak neki mindig, erősen meghatározóak az életében a mai napig, még együtt is laknak.

Az mindig sokatmondó, hogy a kezelés(sorozat) pozitív fő célját, amit a végére el szeretne érni, ki hogyan fogalmazza meg, hiszen ami ilyenkor elhangzik, értelemszerűen jelenleg az hiányzik az életéből. A hölgy ő fő célja pedig egy szerető, biztonságot adó társ jelenléte - ergó nála a szeretet és a biztonság területére fókuszálódott a stresszoldás.

fotó: http://giveeveryday.com

Az első korábbi életkor számomra rendhagyó információkkal érkezett az izomtesztelés során: a születés pillanatán és az után következő 8 napon végig stresszjelzés volt. Amikor ezt elmondtam neki, kiderült a dolog miértje is rögtön, ugyanis a hölgy koraszülött volt, egy hónappal előbb érkezett és "anyukám úgy mondta, hogy körülbelül egy hétig inkubátorban voltam"... Hát kell ennél magától-értetődőbb magyarázat arra, hogy miért érzi természetesnek a magányt és miért volna szüksége mindenekelőtt biztonságra és szeretetre egy társtól? Az az átlagosnál is kisebb és kiszolgáltatottabb pici baba a születése pillanata után első érintésként nem simogatást, hanem - egy férfikéztől! - egy hatalmas fenékrecsapást kapott, hogy egyáltalán felsírjon, aztán pedig az anyai ölelés helyett inkubátorba száműzték... Az rögzült, hogy ez a természetes, az egyedüllét és saját magára utaltság, még akkor is - és ezt az ő példája kiválóan igazolja -, ha utána már végig szerető család vette körül, ami a mai napig tart.

Egy éber meditációval rendeztük az akkori eseményeket, amely arról szólt, hogy tudatosítsa mostmár felnőttként, hogy mindaz, amit akkor átélt, őérte volt és mindenki a legjobb tudása szerint érte munkálkodott és hogy lássa, érezze az édesanyja jelenlétét, szeretetét, élje meg az akkor történtek egy másik olvasatát is, azt, hogy szeretik, törődnek vele és nem hagyták magára.

Ezt követően egy rendszerállítási gyakorlatot is csináltunk, ezt már a jelenre és jövőre, ami segített felismerni neki azt, hogy a szüleihez való túl erős ragaszkodása nem hagy helyet egy kívülálló számára, aki a társaként csatlakozhatna ebbe a szerető, de igen szorosan zárt közegbe. Beszédes volt, hogy az édesapja személyét a rendelkezésre álló apróságok közül lehető legnagyobb papírszív jelképezte - ami sokkal inkább tartozhatna egy felnőtt nőnél a párja személyéhez, de amíg az a szív ily mértékben foglalt, ugye... A hölgy saját magát pedig egy kis száraz fadarabként jelenítette meg és amikor a szüleit jelképező figuráktól elhúztam őt, akkor úgy érezte, hogy rá tud tenni egy kis zöld falevélkét a saját figurájára - ez pedig, az gondolom, már nem szorul magyarázatra.:-)

Korán jött önállóság

"A pozitív gondolkodás nem azt jelenti, hogy rózsaszínű szemüveget hordunk, és úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben volna. A 'positum' latin szó jelentése: az, ami van. Pozitívnak lenni tehát azt jelenti, hogy elfogadjuk, ami van, és aztán továbblépünk."

(Kurt Tepperwein)

Többször írtam már itt arról, hogy vannak időszakok, amikor jellemzően hasonló mintázatú elakadásokkal keresnek meg a pácienseim. A tavalyi ősz az önállóság jegyében telt, meglepően sokan érkeztek ehhez kapcsolódó stresszhelyzetekkel.

Ha gyógyítani szeretnéd a lelkedet és egy teljesebb, harmonikusabb jövőt szeretnél Magadnak, szerintem két dolgot nem tudsz megkerülni: a múltbeli stresszek feloldását és egy, az eddigiektől eltérő hozzáállás elsajátítását bizonyos dolgokban. A kettő természetesen nem választható el egymástól, legtöbbször szorosan összefügg, hiszen a múlt történéseinek feldolgozásához is szükség lehet egy gyökeresen másfajta nézőpontra - ahogyan a fent említett önállóság-kérdésében is...

Férfi páciensem egygyermekes családapa, akit mostohaapa nevelt, édesapja korán elhagyta a családot. Elmondása szerint soha nem volt igazi férfimintája, később a nevelőapjával nem voltak jóban, így ő sem volt a számára megfelelő minta. A legjellemzőbb érzés, bármilyen életkor stresszét is oldottuk, hogy elkülönültnek érezte magát - magányosnak, nem szeretettnek, elutasítottnak... Az otthoni körülmények miatt aztán viszonylag hamar önellátóvá is vált, családot alapított. Amiért eljött hozzám, az egy testi tünet, sokszor váratlanul heves szívdobogás, amelyet sem megmagyarázni, sem uralni nem tudott.

Harmincas hölgy páciensem egyedülálló, az alkoholista édesanya nagyon korán magára hagyta. Az édesapja és később annak új párja nevelte őt, aki két gyermeket hozott az új családba - "a kedvenceket", ahogyan ő fogalmazott. Mellettük amolyan igazi hamupipőke-sorsot élt meg kinőtt ruhákkal, olcsóbb ajándékokkal, jóval kevesebb figyelemmel... Ezek nyomán aztán inkább hamar eljött otthonról és a saját lábára állt. Ő jelenleg az élete több területén, a magánéletben és a hivatásában is elakadásokkal küzd...

Másik harmincas hölgy vendégemnek alig kétéves kisgyermeke van és éppen szétköltözőben van annak édesapjától. A szüleire ebben a sorsdöntő élethelyzetben nem számíthat: elmondása szerint soha nem értették meg egymást, a kamaszkora óta elviselhetetlen volt az otthoni hangulat, a szülei nem biztatták, nem támogatták érzelmileg, "ridegtartás" közben fokozatosan aláásták az önbizalmát. Emiatt aztán az egyetem alatt már kollégiumba "menekült", majd később arra törekedett, hogy mielőbb elszabaduljon a szülői házból... Most pedig elsősorban a válása okozta lelki nehézségek miatt fordult hozzám.

Hogy mi a közös a fenti történetekben?

Az, hogy elsősorban a szülőkkel kapcsolatos mély stresszek feloldása az, ami beindítja a jelen blokkjainál a gyógyulás folyamatát. Nincs annál nagyobb fájdalom az ember életében, ha nem fogadják őt el, főként, ha ezek éppen a szülők. Alapvető ösztönünk ugyanis a valahová tartozás és az, hogy befogadjanak, hogy szeressenek. Egy "lelépett" apa vagy édesanya vagy állandó elvárásokkal és egyben elutasítással "operáló", hűvös érzelemvilágú felmenők - ezek szinte kitörölhetetlenül örök nyomot hagynak egy gyermekben. (És az lényegtelen, hogy objektív lencsén keresztül mi a teljes igazság: ahogyan az illető gyermek a történteket megélte, az számít. Az hagy nyomot.)

Az oldás folyamatában a legfontosabb fordulópont az, amikor sikerül egy külső, az eddigiektől eltérő rálátást nyújtani a páciensnek a múltjára. A "gonosz" szülők esetében általában már az első alkalommal eljön az a pillanat, amikor felteszem a kérdést: "Miért volt JÓ Neked, hogy ők ilyenek (voltak)? Mit tanultál tőlük, általuk?" Sok esetben meg is kell ismételnem ezt a kérdést, mert elsőre nem érthető annak, aki eddig csak egyfajta nézőpontból, az érthető fájdalma mögül tekintett a történtekre. "Miért jó?? Hogy lenne az jó, hogy nem fogadtak el, nem szerettek, hogy szinte elmenekültem otthonról??" Igen, bizony, tovább: tehát miért volt jó Neked az, hogy hamar elkerültél otthonról? Mit adott Neked ez a helyzet, ez a tapasztalat?

Ilyenkor már sok esetben megérkezik a felismerés, az AHA-élmény: hiszen bizony, számtalan előnnyel is jár az, ha az ember az átlagosnál korábban önállóvá, felnőtté válik. Például így korán tudatosodik benne, hogy ő hogyan nem szeretné nevelni a gyermekeit (a negatív példa is példa, néha hatásosabb is, mint a pozitív), vagy ha kényszerűségből a saját lábára állva viszonylag hamar pénzkeresővé, önfenntartóvá válik és nem szorul még felnőttkorában is folyamatosan más segítségére, hanem esetleg ő tud támogatni másokat... Mindannyian az Univerzum részei vagyunk, nem elkülönült egyedek, hanem folyamatosan egy Nagy Egészhez is hozzájárulunk a létezésünkkel. Bármilyen paradoxnak is tűnik, a negatív élmények így mind akár lépéselőnynek is számíthatnak a szebb gyermekkort megélt kortársakkal szemben - természetesen, amennyiben sikerül feloldani a múlt fájdalmát a jelen és jövő beteljesítése érdekében.

Mindig van választásunk! A sanyarú(bb) sorsú gyermekekből érzékeny, empatikus, segítő szándékú felnőttek válhatnak és ők sokszor ezt is kapják életfeladatul: a segítségnyújtást, mások támogatását. Ehhez a "csomaghoz" tartoznak, ezt erősítik a gyermekkor emlékei, amelyek eképpen transzformálódva szerencsére akár motiválhatnak, erősíthetnek is. De ehhez szükség van egy szemléletváltásra. A fájdalmas élményekből pedig így építő tapasztalatok bontakozhatnak ki, mint a hernyó bábjából a csodaszép pillangó.

Bármilyen nehézség, fájdalom is ért, ér az életben, kedves Olvasóm, mindig kérdezd meg magadtól:

• Miért jó ez az egész nekem?
• Mit tanulok belőle?
• Mivel leszek több a történtek által?
• Miért lehetek hálás annak, akire most dühös vagyok?

A válaszok már önmagukban elindítanak egy feloldási, megoldási folyamatot.

Komplex megújulás és tapasztalatok

Sok szeretettel osztom meg Veletek az egyik Komplex külső-belső Megújulás Programon résztvett

vendégem saját tapasztalatait!:-) (Vastag kiemelések a szerzőtől, színes kiemelés tőlem.)

"Az életem elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor tökéletesen körvonalaztam azokat a problémákat, amiket meg kellene oldanom, de a tisztánlátáson túl tovább nem jutottam. Olyan érzés volt, mintha álltam volna egy kereszteződésben és toporogva fordultam volna egyik irányból a másikba: most akkor merre tovább? 

Gyermekkoromban ritkán kerültem olyan helyzetbe, hogy nekem kellett volna döntenem, s ennek minden káros következményét elszenvedem most, hiszen az élet döntések sorozata, ráadásul, ha családja van az embernek, akkor döntéseinek a gyermekeire nézve is komoly jövőbeli hatásuk van. Mivel nem döntöttem, nem éltem meg a felelősség érzését sem és a siker, magabiztosság érzését sem, amit egy sikeres döntés után érezhetek, de a kudarcot sem tanultam meg feldolgozni egy elhibázott döntés után… A konfliktusok megoldása sem volt jellemző a gyermekkoromban, amit mintaként láttam, az  inkább az elkerülés volt. Most, hogy már nekem is gyermekeim vannak, fontossá vált, hogy megpróbáljam másként felkészíteni a gyermekeimet, valahogyan úgy, ahogyan felnőtt fejjel  el tudom képzelni, hogy is lett volna jobb gyermekkoromban. 

 

A tehetetlenség tartóssá vált és a honlapodon felfedezni véltem a segítő kezet. A megoldandó problémák közül legfontosabbnak a nagyobbik gyermekemmel való kapcsolatom javítását éreztem, a komplex külső-belső megújulás során ez volt a legfontosabb cél. Soha nem gondoltam volna, hogy a gyermeknevelés milyen komoly kihívás! Megteremteni az egyensúlyt a testvérek között, igazán nem egyszerű. Annyit adni a másfél évesnek is, amennyit a négy és fél évesnek? Nem lehet kilóra mérni az együtt töltött perceket, a szeretetet. Máshogyan közvetít az ember egy kicsi, s máshogyan egy „nagy” felé. Mindezt  mégis úgy kell tennie, hogy közben nem távolodik el egyiktől sem. Van önbizalma és tudja kezelni a konfliktusokat…

 

Az oldásokon mindig az elkülönültség, kitaszítottság érzését „orvosoltuk”. Találkozásaink alkalmával olyan megkönnyebbülésben volt részem egy-egy oldás során, hogy szinte légiesen hagytam el a helyszínt, olyan súlytalannak éreztem magam. Voltak tudatosan megélt és azóta rossz emlékként őrzött események s voltak jelentéktelennek tűnő, mégis a mára ható történések – mindtől megszabadultam. Hihetetlenül jó érzés volt megélni múltbéli eseményeket, „találkozni” olyan emberekkel, akik azóta is hatással vannak az életemre. A "hogyan tovább" szépen lassan és biztosan már bennem van. Jó érzés visszagondolni a találkozásainkra és megnyugvással tölt el, hogy sikerült felülemelkedni jónéhány múltbéli eseményen.

 

Köszönöm és hálás vagyok a segítségedért!

Á."

Szívből gratulálok a sikereidhez és nagyon köszönöm a bizalmadat!:-)

(képek: planetware.com, saidaonline.com)

Ki nem szeret, ha nem szeretnek?

Már több bejegyzésemben is említettem, hogy bizonyos időszakokban valahogy azonos témával, motivációval, elakadásokkal találnak meg a vendégeim. Volt több "babázós" hónap, volt, amikor sok gyerkőcöt hoztak hozzám, volt olyan is, amikor szerelmi háromszögek résztvevőit oldottam és amikor hasonló testi tünetekkel érkeztek hozzám hetekig. Ha a mostani időszak legjellemzőbb "csomagját" kellene megneveznem, akkor talán az elhagyott, magányos (vagy párkapcsolaton belül elhanyagolt), önbizalomhiányos édesanyák fordulnak hozzám legtöbben.

Egyiküknek nem is az volt a nagy fájdalma már - vagy nem csak -, hogy a párja elhagyta és mostanában egy másik hölggyel látni őt vagy hogy a közös gyermek az édesanyjánál nevelődve ritkán látja az apukáját, hanem hogy az ex-apósa soha nem fogadta el, nem szerette őt. (Legalábbis itt tört el a mécses, azaz itt fáj valami igazán.) Sírva mondta, hogy hiszen nem olyan rossz ember ő, hogy ne lehessen szeretni és ezt a mai napig nem tudta megemészteni...

De honnan, miből fakad valójában, ha valaki nem fogad el bennünket? Ki a "hibás" azért, ha valaki nem talál bennünket megfelelőnek?

Ilyenkor a "hiba" egyrészt a nem-elfogadó készülékében van. Neki vannak elvárásai a saját múltja, saját tapasztalatai és saját (téves) hitrendszerei alapján. Ő szeretné, ha a fia egyetemre menne, a menye háziasabb volna, a férje többet keresne. A másik fél az ő saját, előre kialakított világába nem illik bele és ebből táplálkozik az ellenérzés elsősorban, nem a másik valódi egyéniségéből. (Gondoljunk csak bele, milyen előítéletesek tudunk lenni: ha kiderül, hogy a barátnőnk mondjuk egy közel-keleti fiúval jár, esetleg rögtön félteni kezdjük anélkül, hogy tudnánk, ki is az az ember... Vagy ha focista, akkor biztosan nem egy észlény, ha filozófia szakos, akkor biztosan "dögunalom és el van szállva" és így tovább.:-))

Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy azért a másik oldalán is van egy téves hitrendszer, mégpedig az, hogy ő pedig valamiért bevonzotta azt, hogy nem szeretik, nem fogadják el. A saját világát ezzel erősíti meg: "na ugye megmondtam, hogy nem vagyok elég jó!" Ennek az okai pedig mindig valahol a múltban, legtöbbször a gyermekkorban gyökereznek, amikor először érezte magát nem-megfelelőnek, nem-elfogadottnak az illető. A hangsúly azon van, hogy így érezte magát, ugyanis sokszor kiderül, hogy ez egy tévedés, félreértés volt már akkoriban is és a szülei mondjuk nem magára hagyták vagy nem fogadták el őt, hanem például egyszerűen pici babaként rábízták a nagyszülőkre, amíg ők moziba mentek és az első ilyen "magárahagyott" alkalmat élte meg a baba felnagyított félelemmel, esetleg egy akaratlanul ügyetlen, félresikerült kommunikáció miatt rettegéssel, elhagyatott érzésekkel... Bizony, talán el sem hinnétek, milyen bagatell dolgok miatt vagyunk képesek büntetni magunkat akár egy életen át! (Persze egy-egy ilyen élmény mellé sokszor társulnak egyéb stresszélmények is, hogy aztán valamilyen blokkoló helyzet vagy önsorsrontó önigazolás még felnőttkorban is mindig ismétlődjön.)

Olyan hölgyek is megtaláltak - nem is egy -, akik kétségbeesetten szerettek volna és szeretnének még ma is megfelelni a férfinak, aki a gyermekük apja és akit szinte bálványoznak. A férfi már új életet kezdett egy új nővel, akár annak a gyermekével, de a magára maradt anyuka képtelen elengedni a férfit és a saját életére koncentrálni, magát felépíteni, csak azt nézi, hogy a férfi jelenleg "nem is él jobban, mint velem, mégis elhagyott és a másikkal van"... vagy "ha ezt és ezt még megteszem neki, ha így és így viselkedem, ha ilyen és ilyen lettem volna, akkor biztosan nem hagy el"...

Miből adódik az, hogy valaki ennyire képes alávetni magát egy másiknak, aki ennek ellenére mégsem szereti őt eléggé és "lelép"? Megmondom: aki saját magát nem tiszteli és nem szereti, azt más sem fogja tisztelni és szeretni. Az említett hölgyek ugyanis kivétel nélkül feltűnően önutálóak, ez egy nagyon jellemző közös motívum. Vagy nem is adnak igazán magukra, mert "minek" (= nem érdemlem meg, ezt már a másik is tudja, hiszen elhagyott) vagy kifejezetten láthatóan akár szépészeti műtétek sorával próbáltak már eddig is megfelelni a magasztalt férfinak. Egyedül pedig szinte el vannak veszve és először el sem tudják képzelni, hogy igenis egyedül is lehet boldogulni, mert ők önmagukban is szerethetőek és értékesek és lehet akár egy új, másik, őket jobban becsülő társra lelni.

De hol és hogyan lehet ilyen esetekben elkezdeni az építkezést?

A legfontosabb megkeresni és kioldani azokat a múltbeli stresszfaktorokat, amelyek azt erősítik, "bizonygatják" az illető tudatalattijának, hogy ő értéktelen, egyedül nem boldogul, nem szerethető, nem elfogadható, stb. Nagyon fontos, hogy ezek nyomán az ember eljusson oda, hogy belássa, hogy értékes és szerethető, mint bárki más. Másrészt fontos, hogy kimozduljon, nyisson, inspiráló és őt biztató, értékelő barátokkal találkozzon, olyan közegbe, akár új baráti körbe kerüljön - már a kioldott téves hitrendszerei nélkül -, ahol elismerik, szeretik, értékelik őt és ami által elindul az a bizonyos felfelé futó spirál és ezek nyomán egyre nő az önbizalma és ennek nyomán még inkább elhiszi, hogy szerethető, sőt, ami a legfontosabb, hogy igazán megszereti, értékeli önmagát. Minden gyógyulás és pozitív változás az önszeretettel kezdődik, hiszen csak annak akarunk és okozunk jót, akit igazán szeretünk, ugye? Ezért viszont a páciensnek is lépnie, nyitnia kell, még ha először nehéz is, a terápia csak az első lépésekben segít, hiszen magát a változtatást csak ő maga teheti meg. Helyette nem fogja senki.

"A szabadságot megszerezni, megkapni nem elég: tudni kell azt is, hogy utána mit kezdünk vele."

Váltsd valóra az álmaidat!

A mostani bejegyzésem rendhagyó módon kicsit hosszabb lesz, de megéri végigolvasni, mert rendkívül tanulságos. Az oldás története után ugyanis a páciensem beszámolóját is bemásoltam (rövidítve) a kezelés hatásáról, ami igen hosszasan szívet melengetően pozitív tapasztalatokról szól...:-) De nem lövöm le a poént előre!

Harmincas éveiben járó hölgy páciensem régi ismerősöm, így egyébként rendkívül kedves, derűs, energikus és segítőkész természetén túl ismert volt előttem "munkamániája" és az is, hogy évek óta nincsen párkapcsolata. Ezúttal azzal keresett fel, hogy felhagyjon végre az életében több területen is jelen levő halogatásával-megrekedésével (ahogyan ő nevezte) és képes legyen végre túllépni a kialakult komfortzónája határait. Teli van ugyanis tervekkel, vágyakkal, de mindig úgy érezte, hogy ezeket képtelen tettekbe fordítani, pedig elméletben tudja már jól, hogy hogyan kellene nekikezdeni...

Először egy óvodáskori emléke jött elő, amikor - ahogyan kiteszteltük - félt a közszerepléstől és ennek kioldásához eszközként a rendszerállítás módszerét "választottuk". (Soha nem mi döntünk abban sem, hogy mely korrekció, gyakorlat vagy módszer az adott helyzetben a legcélravezetőbb, hanem mindig kizárólag az izomtesztelés.) Sok apró, különböző anyagú, színű, formájú szimbolikus tárgy áll rendelkezésre ennél a módszernél, hogy a páciens először önmagát, majd a fontosabb, a történetben szereplő családtagjait és többi szereplőt kiválassza és egymáshoz való viszonyukat az asztalon térben is ábrázolja. Lehetőség van ilyenkor arra is, hogy egy-egy érzést megjelenítsen, ami közte és mások között feszül - ez esetben a "közszereplés" is kapott egy figurát. Látható volt, hogy a nagy, rideg közszereplés (a mások előtt való bármilyen megnyilvánulás), amelyet egy négyzetes alakú derékszíj-csat jelenített meg, maga alá gyűri őt, szinte elvágja őt a többiektől, uralja a teret... A lényeg ilyenkor, hogy addig rendezgesse a figurákat, amíg a saját maga számára egy megnyugtató eredményre jut. Eközben történik az átélt élmények feloldása és a sorsdöntő felismerés - amely oldás közben nem csak tudatos, hanem tudatalatti szinten is megtörténik, ez a legfontosabb! -, hogy ő és egyedül csak ő képes átrendezni érzelmileg is a viszonyulását az átélt dolgokhoz, tőle és az ő hozzáállásától függ az, hogy hogyan érez. Hogy van választása, ő dönt és ezt fizikai szinten a tárgyak átrendezésével megteszi, közben vizualizálja is. Ebben az esetben azt, hogy egyetlen rosszul sikerült közszereplés nem nyomhatja rá a bélyegét arra egész életében, hogy ezentúl mer-e kiállni mások elé  - és egyben önmagáért.

A következő életkor a huszonévei elejére repítettek, ahol egy párkapcsolat kudarcába botlottunk. Ez volt az első olyan eset, amikor "önfejűen" (= őszinte hittel) kiállt valaki, valami mellett és az mégis zátonyra futott. Emlékszünk még az aktuális problémára, ugye? A hölgy nem meri véghezvinni a terveit, mert "úgysem...", valami mindig megakasztja, hátráltatja - úgy tűnik, főként ez az igen mély nyomot hagyott élmény volt az, ami ezt a téves hitrendszert kiváltotta. Itt is kiteszteltük és megcsináltuk a stresszélmény feloldásához  szükséges személyre szabott korrekciókat. Az eredeti cél tehát, amely úgy szólt, hogy "szándékomban áll és bízom benne, hogy az ötleteimet, céljaimat megvalósítom az élet minden területén", innentől máris elérhető!

1,5 hónappal a kezelés után íme a hölgy beszámolója a tapasztalatairól:

"Korábban a halogatásra, vagy a helyzet elfogadására mindig vagy szuper és ésszerű magyarázatokat találtam, avagy egyszerűen elfogadtam mások véleményét az én elképzeléseimmel szemben. Igy például azt, hogy noha 10-12 órát kell dolgozni, mégsem sosem vagyok mindig naprakész és ez borzasztó. A problémámat elfogadtam, néha már nem is idegeskedtem, egyszerűen megszoktam, hogy valami az életemben nehéz, sok, stb. Észre sem vettem, hogy halogatok, hogy az érzelmileg egyszerűbb utat választom. Észre sem vettem, hogy van lehetőségem választani.

Az oldásra azért mentem el, mert nyilvánvalóvá vált, hogy befejezésre álló dolgaimban, változás előtt visszahőkölök, szinte fizikai idegenkedés fog el az utolsó lépések megtételétől, és minden elkövetek, hogy ne is kelljen ezzel foglalkozni. Olyan ez, mint a tériszony, mintha mondjuk a Lomnici csúcs tetején ülnék, és rádöbbennék, mekkora a tériszonyom. És a félelemtől maradnék is ott a tetején, elfoglalva magamat, de a helyzet nem változik - akkor is nagyon magasan vagyok, és rosszul érzem magamat tőle. Ám lecsúszni sem szeretnék, mert az is ijesztő, és útközben annyi baj történhet. A biztos, jól ismert körben maradni sokkal egyszerűbbnek tűnt, még akkor is, ha az nyilvánvalóan éjjel-nappali gürcölést jelent. Korában ha valaki panaszkodott - meghallgattam, s ha másfél óráig tartott a jogos szomorkodás egy magánélet vagy szakmai válság miatt, úgy éreztem, ez fontosabb annál, hogy épp megírjak egy levelet, vagy vegyek 4 kg krumplit a piacon. És jött az újratervezés, az aznapra tervezettek újra-rangsorolása, kihajigálva belőle a feleslegeset. Ez általában a szórakozás, pihenés, alvás kategóriával indult (estig/hétvégén is munka), majd folytatódott az evéssel (nem megyek ebédelni, mert túl sok ügyfél van), majd az alvással. És végződött a közép- és hosszútávú terveim feladásával, halasztásával (lakberendezés, mellékállás, bloglolás, varrás, stb., mert semmi de semmi időm nem maradt, s ha véletlenül mégis, akkor már túl fáradt voltam, és inkább aludtam vagy a TV t bámultam...

Az oldás után immár nem  ragadok le, nem riadok meg a meredek "csúszástól", a tériszonyom elmúlt. Tudom hogy én másztam fel ide, így nyugodtan le is mászhatok. Emellett - a hasonlatnál maradva - a tekintetemet a célon tartom, már  tudom, hogy mit miért csinálok. Bátran nekivágok - és a legtöbbször kiderül, hogy 1) nem is rossz "csúszdázni" 2) nem is végtelen hosszú az út a változáson át az új helyzetig 3) baromi jó célba érni és továbblépni. No és van időm és energiám!

Indult ott, hogy jobban beosztom az időmet, mert elfogadtam, hogy nem csak munkám van, s a helyzet nem az, hogy akkor érdemlem meg a pihenést és az alvást, ha a munkámmal készen vagyok. Ha ugyanis annyit adnak, hogy azt nem lehet megcsinálni 8 óra alatt, az nem az én hibám. A gondolat, hogy "jogom van az élethez", egészen sajátosan felszabadító erővel hatott!:-)

Az oldás azonban abban segített, hogy ezt konstruktívan érvényesítsem a mindennapjaimban, ne csak amolyan hangzatos kávészünetben előadott puffogás maradjon. Vagyis immár nem dacból élek eszerint. Igy immár nem azt fogadom el, hogy sok a munka, ezért estig kell dolgozni, de így sincs kész soha. Helyette inkább azt, hogy sok a munka, naprakész soha nem lesz, azonban egy ésszerű ütemezés megtartása mellett tathatóan oldom meg a feladataimat. Igy mertem váltani, s mivel immár ugyanolyan fontos az, hogy pihenjek, takarítsak, aludjak,mint hogy a munkámat végezzem, egyiket sem szorítom háttérbe a másik kedvéért. Elmúlt a tériszony és elmúlt a lelkifurdalás is, hogy a saját érdekemet is nézem.

Szigorú és szoros időbeosztást tudok tartani, s mivel tudom, hogy f5 kor felállok és hazamegyek, napközben is sokkal motiváltabb vagyok, hatékonyabban dolgozom. Az oldással immár képesé váltam arra, ami nagy öröm, hogy immár nem azon kesergek, hogy nem leszek naprakész, mert ez irreális lenne, hanem kitűztem egy reális tartományt, amit "jó teljesítményként" eredményként fogadok el magamtól arra a napra.

A vicc az, hogy most sokkal több barátommal találkozom, mert tudom mit mikor akarok, reális a cél, és meg is csinálom. Igy aztán van idő pihenni is picit, a barátok feltöltenek energiával, a munkámban immár nem vagyok fásult és elcsigázott - így ott is hatékonyabb vagyok. Immár nincs újratervezés, különösen indokolt eseteket kivéve. Így most épp egy pozitív spirálba kerültem.

Az eddigi hangyányinak tűnő sikerek pedig önbizalmat és új erőt adnak, azt a  érzést - ami a jobb agyféltekés rajztanfolyamodon fogott el először -, hogy mindent megvalósíthatok, amit kitalálok, csak neki kell kezdeni, kellő kitartással! Akkor azt gondoltam, ez csak a különleges dolgokra vonatkozik, eszembe sem jutott a mindennapi életre alkalmazni...

Valójában az egész élet így élhető, ami csodálatos!:-) A módszer ugyanaz, mint a garzonlakás berendezésénél: Miért gondolom, hogy valami nem fér be? Mi az amin biztosan nem tudok változtatni? Ezeket a kérdéseket meg kell válaszolni, fel kell írni. És ezután el kell gondolkodni: vajon tényleg nem lehet megváltoztatni, megoldani? Valójában csak arról van szó, hogy ezt gondoljuk, s ezért nem is foglalkozunk többet a kérdéssel. Ám ez tévedés. S így nem csak egy szuperül működő, kompakt, mosógépes konyhát lehet összehozni 2 négyzetméteren, hanem egy működő változatos életet  és egy új párkapcsolatot is 2 hónap alatt :-)))

Nos, hogy ezt meg is merjem csinálni, az oldásnak köszönhető. Kedves hegyivezetőm, köszönöm, hogy bátorságot adtál nekem, hogy leküzdjem  a tériszonyomat, és lejussak a hideg, szeles, magányos csúcsról, ahová egyedül másztam fel, s ahol nagyon kellett kapaszkodni a fennmaradásért!

Üdvözlet a virágos völgyekben csobogó patak mellől :-)"

Kedves Hegymászó, magadnak köszönd a bátorságodat, tiszta szívből gratulálok Neked!:-)
Hiszen ezért élünk, cél a teljesség.:-)

(Nekem pedig már akár egy ilyenért is érdemes volt élnem.:-))

---

Kapcsolódó cikk: Mindig csak tervezgetsz és alig valósul meg valami?

Lépj túl a múlton!

Ritkán írok olyan kezelésekről, amelyekben az előző élet élményeit oldjuk. Az "effélék":-) sokaknak még ma is idegenül hangzanak, ami érthető, hiszen amivel nincs saját tapasztalata az embernek, azzal kapcsolatban mindig szkeptikus és ez természetes. (Szerintem egyébként ezért érdemes minél több mindent kipróbálni és megtapasztalni, nyitottnak lenni, mert a "partvonalról" hitetlenkedni és tagadni kényelmes és biztonságosnak tűnik ugyan, csak úgy elég sok mindenből kimaradunk.:-)) Ezen kívül persze éppen elég élmény és stressz ér bennünket ebben az életünkben is, amivel foglalkozhatunk, amelyeknek a következményeivel gyakran szembe kell néznünk. Ha viszonylag ritkábban is, de előfordul, hogy olyan blokkokba, elakadásokba botlunk a pácienssel, ahol az izomtesztelés során egyértelműen kiderül, hogy "kicsit" messzebbre kell nyúlnunk a megoldásért. Például egy hétköznapinak tűnő makacs testi fájdalom esetén az ez előtti harmadik életig akár...

Hölgy páciensem több éve vissza-visszatérő vendégem, sok mindennel megküzdött már és sokat változott az élete az első találkozásunk óta. Jelenleg egy makacs sarokfájdalommal küzd, amellyel kapcsolatban a második kezelést kapta. Rögtön a kezelés elején kiderült, hogy egy előző életbeli élmény (sarok = múlt) az, amit végre el kell engednie itt és most, hogy továbbLÉPhessen az életében, mert több területen is egy helyben topog. (A magyar nyelv szépségei...:-)) Izomteszteléssel adatokat gyűjtöttem az érintett előző életről és amikor megfogtam a homlokát és a tarkóját, hogy ezeket összefoglaljam neki, már a lista közepén éreztem, hogy feszültté válik az arca és sírni fog: az 1400-as években Afrikában egy 3 éves kisfiú története elevenedett fel az előző életbeli élményeként. Páciensem végigzokogta az oldást.

Úgy látta, hogy ő egy fehér, talán angol kisfiú, aki magára maradt idegen földön, idegen kultúrában, idegen emberek között, nem érti a nyelvet és teljesen kirekesztettnek, magányosnak érzi magát. Úgy mondta, hogy nem sajnálja ezt a kisfiút, hanem egyszerűen átérzi azt, hogy az mit érzett akkor. A vezetett meditáció, mint ilyen esetben leggyakrabban, arra összpontosult, hogy a mostani énje szeretettel, gondoskodással vegye körbe az akkori önmagát: hogy ő maga legyen abban a kilátástalannak tűnő helyzetben a saját támasza. Itt nagy felismerés történt: a hölgy eddig mindig egy külső tekintélytől várta biztonságot, a biztatást, az elfogadást, a szeretetet és ezeket önmagának nemigen adta meg... Át kellett ölelnie azt a kisfiút és dédelgetni, mintha csak a saját kisfia volna (van egyébként egy saját kisfia is). Hiszen ha a fiát képes szeretni és dédelgetni, akkor önmagát vajon miért nem?:-) Mindez addig folytatódott, amíg egy megnyugvás nem történt és természetes állapotnak érezte "önmaga megszeretgetését". Akkor úgy látta, hogy egy öreg bölcsnek átadja a már nyugodt, alvó kisfiút és így el tudott köszönni a "törzstől" és egykori önmagától, akik befogadták, elfogadták őt - hiszen miután önmagát elfogadta, már a többiek is szeretettel fordultak felé.:-)

Ezután következő állomásként a saját hároméves kora következett és kiteszteltük az "idegen nyelvtől való félelmet" itt is, ami kísértetiesen rímelt az előző történetre. Kiderült, hogy az óvodában az óvónénit nem értette jól valamiért egy alkalommal és - élénken emlékszik rá - valamilyen jeges rémület fogta el akkor, teljesen indokolatlanul, hogy ő most kirekesztett és bántani fogják, egyedül van... Nagy valószínűséggel az előző élete negatív emlékei kapcsoltak be akkor, főként, hogy az életkora is hasonló volt a magára maradt kisfiúéhoz. Néhány későbbi emlékkép is előkerült, már a hölgy saját tudatos felidézésével, amelyeknél kifejezetten ez a motívum ismétlődött: az idegen nyelv és annak a megnemértése és az ebből fakadó pánik és magányosság-érzés. A hölgy egyébként kiválóan beszél egy idegen nyelvet és volt pár jóval idősebb "mentora", tanára, jóbarátja is a múltban (ld. a törzs öreg bölcse), akikhez adott időszakban nagyon, talán túlzottan is ragaszkodott és akiknek ez az anyanyelve...

Az egy helyben topogást és az ez által kiváltott sarokfájdalmat tehát úgy tudja letenni, ha képes túllépni azon, hogy mindig lehetőleg egy számára elismerő tekintély szemén keresztül lássa önmagát: ahhoz, hogy tovább haladhasson az útján - és végre csak a saját útján -, neki is úgy kell elfogadnia és szeretnie magát, minden külső és belső tulajdonságával együtt, amilyen jelen pillanatban.

Ahogyan nekünk mindannyiunknak.

Két babás sikertörténet

Szeretném megosztani Veletek a múltkori "sikersztoris" játék két tanulságos történetét. Azért egy bejegyzésben a kettőt, mert bár a megoldási módszer különböző, a téma, a hit és a kitartás összeköti őket és úgy érzem, már ez önmagában is tanulságul szolgálhat.

Íme, az első:

"A történet ott kezdődik, hogy 3 évvel ezelőtt  szeretünk volna egy kisbabát. Én 3 műszakban dolgoztam elég nehéz munkakörben. Sikerült teherben esnem szeptemberben de sajnos februárban el is vesztettem a kisbabám. Nagyon bánkódtam és sokat marcangoltam magam. A nőgyógyász azzal nyugtatott, hogy a nők kb. 80%átesik ezen az elején és lehet még kisbabám. A labor leletek alapján egészséges voltam. Nem adtam fel felkerestem egy természet gyógyászt, mert nem hagyott nyugodni a tény ha egészséges vagyok akkor miért nem sikerült. Kiderült hogy 70 % sérült volt a nyálkahártyám és nagyon savas volt a szervezetem. Betartottam az utasításokat, nekiálltam picit agykontrollozni pozitív megerősítésekkel, minden nap mikor mentem melóba a metron, buszon csak ezt hallgattam. El is telt egy hónap és már másképp láttam a világot, nevetem a kolegáimon akik minden bolhából elefántot csináltak ,már nem érintet meg a negatív gondolkozásuk, legalábbis nem engedtem meg .

Szép napon mikor kijöttem délben a munkából gondoltam egyet és elmegyek egy Feng Shui boltocskába ott közel és keresek valamit ami még ezen felül is segít majd nekem. Kértem az eladónőt segítsen mutasson olyan dolgokat amik a gyereknemzést segítik. Sokat olvastam akkor a feng shuiról. Meg is vettem egy sárkányfejű teknőst és egy angyalka medált. Az angyalka medált, kristályt megtisztítottam és hordani kezdtem. A kis Sárkányfejű teknőst pedig a bagúa (ha jól írom) térkép szerint a háznak abba a részébe helyeztem el ahol az alkotókészség és a gyereknemzést segíti, és a szájába tettem egy fehér -narancs színű selyem szalagot. Bíztam benne és reménykedtem, hogy nemsokára meglesz a fáradozásaim gyümölcse. Törődtem a teknőssel ahogy olvastam Feng Shui útmutatásokban .

Újból terhes lettem igaz veszélyeztettet de kértem az angyalokat segítsenek, hogy minden rendben legyen és egészséges kisbabánk szülessen. 2009.06 .20 -án megszületett Tamara, igaz, nem volt sima szülés, de én minden pillanatban csak az eredményt és boldogságot láttam, hogy sikerült amit szeretem és terveztünk.

Még annyit, hogy miután Tami megszületett más helyre tettem a sárkányfejű teknőst a lakásban, de most anyagi helyzettűnk javulását kértem, így a szalagot kékes lilára cseréltem. Kis idő után, nem mondom, hogy ötös lottó hullt az ölünkbe, de javult a helyzet, mert apa fizetés emelést kapott, váratlan pénz, ajándékok jöttek.

Eltelt 2 év. Újból babát szeretünk és én megint megcseréltem a szalagokat. És itt van, 12 hetes terhes vagyok. Most is veszélyeztetett, de kérem a Jóistent, az angyalokat és bízom a kis sárkányfejű teknősben, hogy megóv minket a bajtól ." (Anikó)

És a másik:

"Tinaval egy barati eskuvon ismerkedtem meg, idestova 8 eve. Akkor kezdodott egy friss parkapcsolatom, amibol vegul hazassag lett :) nagyon szerettunk volna babat, es masfel evig hiaba probakoztunk. En sajnos elegge ragorcsoltem a temara, es mas se jart az eszemben, ettol a  babacskatol vartam eletem fordulopontjat. Tina akkor kezdte tanulni a kinezt (2004 osze volt) es felajanlotta hogy szivesen kiprobalna rajtam a modszert. en nagyon biztam benne, es lelkes voltam. 5 oldas kellett a temara, amin csodalkoztunk is, mert eleg sok egy fokuszra...de sok sok mindent kellett kitakaritanunk. mihelyst befejeztuk a sorozatot, a kovetkezo honapban mar a pocakomban volt Aronka, aki mar lassan 6 eves nagyfiu! annyira megragadott a modszer, hogy azota en is megtanultam egy reszet, es alkalmazom-hasznalom is. meggyozodesem, hogy sokkal gyorsabban es hathatosabban, de egyuttal melyen lehet kezelni mindenfajta problemat igy. azota is, ha valamivel kapcsolatban oldasra van szuksegem, Tinat kerem meg. annyira megnyugtato es mindig megoldasra vezeto az empatiaja, az odafigyelese es a harmonikus lenye. es a megoldasok mindig megszuletnek :))
koszonom!

Anna "

Nagyon köszönöm az őszinte sorokat, a bizalmatokat!

Alkotás helyett alkohol

A stresszoldás ősi szabálya, hogy nem címkézzük fel a betegségeket és problémákat - amelyek valódi nevükön tünetek és feladatok -, ugyanolyan a kezelés menete egy rákos betegnél, mint egy náthánál. Így ha függő betegünk érkezik, akkor is nekikezdünk az oldásnak és haladunk szépen előre, nincs kiemelt kezelési mód - illetve egy kifejezetten "függőségi oldás" létezik, de érdekes módon nem mindig van szükség ennek a használatára. Gyakoribb, hogy egy "átlagos" kezelés alatt kiderülnek és oldásra kerülnek a függőség legfőbb okai, mint ahogyan az az egyik legutóbbi esetemnél is történt.

A negyvenes férfi alkoholproblémákkal érkezett hozzám. Az életútja sem hétköznapi: a harmincas évei elején évekig hajléktalan volt, majd összeszedve magát lett lakása, sőt, mára háza, van (oktatói) állása és házasságban él. Éppen ezért volt számomra nagyon érdekes, hogyha mindehhez volt ereje, az alkoholt hogyhogy nem tudja letenni? Mint kiderült, délutánonként rendszeresen iszik, otthon, egyedül. És öröme telik benne. Összességében még azt is elmondható, hogy több öröme van a dologban, mint hátránya miatta - de tudja, hogy ez így nincsen rendjén, hogy emögött van valami, amire neki már nincs szüksége és nem utolsó sorban nem szeretné, ha a házassága a kárát látná ennek a függőségnek.

A jelenlegi életét, majd a gyermekkorát vizsgálva (izomteszteléssel két időpontban is "jártunk") először nem is látszott olyan egyértelmű stresszhelyzet, ami az alkohol rabságát indokolná. Teljes család, szeretet, nagy remények az eszes és talpraesett fiúban. Aztán bár a szülei elváltak, nagy drámák nem voltak és nem volt alkoholista sem a családban, aki életmintát adott volna... Az adott életkoroknál a felbukkanó stresszeket oldottuk persze és levontuk belőlük a tanulságokat is, hogy tudatos szintre hozzuk ezeknek a jelentőségét, de valahogy maradt egy hiányérzet ezek után, hogy de mégis miért? Hazaérve a nehéz munkával megszerzett házába miért "menekül" ez az egyébként láthatóan derűs, magabiztos ember az alkoholhoz? Minden függőség pótcselekvés. Neki vajon mi hiányzik ennyire?

Aztán jött egy kamaszkori emlék, amit nagyon pontosan fel tudott idézni, azt, hogy a padláson festeget - nagyon szeretett rajzolni, festeni - és a nevelőanyja gúnyosan "Picassonak" szólítva őt hívja ebédelni. Később sem támogatták a művészi ambícióit, sőt, kifejezetten ellenezték a "fölösleges" időtöltést a vászon előtt. Elkülönült, el nem fogadott érzéseket élt meg tehát az érzékeny kamasz és több minden rögzült téves hitrendszerként a tudattalanban: egyrészt, hogy "a festés fölösleges időtöltés", másrészt maga az igen kellemetlen elkülönültség érzése is szinte hozzátapadt ehhez a tevékenységhez - márpedig ki szeretne olyasmivel foglalkozni, ami megmagyarázhatatlanul kellemetlen érzéseket kelt? Így emberünk nem festett többé, holott tehetséges és ahogyan az egykori érzéseiről mesélt, azt a bizonyos áldott, ihletett, belefeledkezős érzést is megélte alkotás közben mindig, ami feltölt és harmóniába hoz, ami egész-ségben tartja a lelket és egyensúlyt teremt az életben, amit sokan egy életen át keresnek... És ettől lett ő letiltva. Kapott egy batyut, amiben az alkotóerejét tagadó család részben őt magát tagadta meg, a személyisége és élete egyik fontos részét. (Így hát nem is csoda, hogy inkább hajléktalanságba menekült aztán, de ez egy másik történet...)

Fontos volt, hogy a festéshez, az alkotáshoz - és így a saját magához - tapadó negatív hitrendszereit oldjuk, hogy újra megnyíljon az a bizonyos kapu az önkifejezés igénye felé, amit jobbhíján eddig alkohollal pótolt. És hogy miért éppen alkohollal? Erre is rájöttünk. Minden, ami az alkotással, művészetekkel, önkifejezéssel kapcsolatos, az a spirituális világban a VÍZ elemmel függ össze. (És mint mindig, minden összefügg mindennel: gondolhatunk a kommunikációért, önkifejezésért is felelős torokcsakra kék színére, a Vízöntők "bohém" jellemvonásaira vagy a feng shuiban az 1-es víz elemű ember legfőbb általános jellemzőire, mint például a művészi hajlamok...) A víz elem nem csupán a vizet jelenti, hanem minden folyékony dolgot, így energetikailag az alkohol is ide tartozik. (Ez természetesen nem jelent semmilyen tekintetben kizárólagosságot az alkoholbetegek motivációira általánosságban, ez itt most egy példa a sok közül.)

Kiderült az is, hogy emberünk már korábban beszerzett minden "kelléket" a festéshez, de mégsem kezdett neki az alkotásnak. Minthacsak tudta volna (és valószínűleg "tudta is", mindig tudjuk), hogy mi a megoldás, csak a negatív érzései miatt nem tudott volna festeni... Az oldás során tettünk róla, hogy ez a jövőben ne így legyen.:-)

Utolsó gondolatként azért nézzük meg, hogy akkor vajon mi lehet a magyarázat a drogfüggő vagy alkoholproblémás művészekre? Hiszen ők alkothatnak, önkifejezhetnek... Nálunk nyilván egyéb okai vannak a függőségnek. Okozhatja ugyanúgy a hányatott gyermekkor, mint a negatív szülői (családi) minta a "megoldásra", de lehet éppen az érzékeny művész megnemértettsége, elnemismertsége is, ami nagy eséllyel sokszor gyermekkorból hozott rossz élményeket és hitrendszereket aktivizál, esetleg a divat, egy bizonyos körbe való (a valahová való) tartozás vagy a hírnév és anyagiak által nyert "szabadság" téves értelmezése (ergó: "bármit megtehetek, nekem mindent lehet") - ezek azok, amelyek sohasem általánosíthatóek egy ponton túl és mindig egyénileg kell megnézni és kioldani az ezekhez kapcsolódó téves hitrendszereket mindenkinél.

"Sikersztori" nyereményjáték!

Visszatérve egy kalandos-esős családi nyaralásról rögtön egy nyereményjátékkal nyitok!:-) Úgy gondoltam, egy játék erejéig most "nyári leltárat" tartok, amelybe bevonom az összes aktív blogomat ill. azok témáit.

Ezt, a "Játszani az életet" nevet viselő, legelső szakmai blogomat még 2007-ben indítottam. A célja az volt, hogy a stresszoldó munkám során terítékre kerülő, másoknak is hasznos tanulságokkal szolgáló eseteimet megírjam Nektek. Csupán átlagban évente 10 bejegyzést írok, ami nagyon kevésnek számít (egy átlagos bloghoz képest, az eddigi 6 éves stresszoldó munkámhoz és a mára 200+ páciensemhez képest is), ezeknek  relatív mégis igen nagy sikere van, jelenleg már havi 500 oldalmegtekintéssel. Ezúton is hálásan köszönöm az folyamatos érdeklődéseteket, támogatásotokat!!:-)

Az egyik nagy kedvencem és egyben a legnépszerűbb blogom, a "Feng Shui Tinával" a múlt hónapban beleolvadt az Online Feng Shui honlapomba, ahol minden eddigi cikkem megtalálható a témában. Az összes "fengshuis vonal" itt fut tovább ezentúl - jelenleg éppen egy arculattervezéssel, céges megjelenéssel foglalkozó Üzleti Feng Shui cikksorozatot kezdtem el pár hete a blogban (a főoldalon)...

A Tündérliget - a kreatív önismeret kertje honlapját és lélekemelő blogját pedig talán már ismeritek...:-) Előbbin egyébként lassan érdemes lesz figyelgetni az őszi programokat:: me került meghirdetésre az őszi jonbb agyféltekés rajztanfolyam és hamarosan felkerülnek és kiküldésre kerül hírlevélben a többi őszi információ!

No, akkor a lényeg:

Részvétel a nyereményjátékban:

1.) Amennyiben van bármilyen pozitív élményed, tapasztalatod, eredményed páciensként a fenti területeken, azaz a stresszoldás (kineziológia) vagy a Feng Shui területein, kérlek, hogy oszd meg velem! Lehet ez bármilyen korábbi vagy aktuális saját történet, max. 10 mondatban, amely Számodra egy lehetőséget, megoldást adott az akkori élethelyzetben. (Megtisztelő, ha az élmény esetleg hozzám is kötődik, de ez természetesen nem feltétel!:-))

A történetedet ide küldd: martina(pont)mucsi(kukac)yahoo(pont)com

2.) Lájkold a Tündérliget Facebook oldalát! (Ha ezt korábban már megtetted, akkor persze nem kell még egyszer.:-))

3.) Oszd meg kérlek ezt a bejegyzést a nyereményjátékról a Facebookon!

4.) Jelezd itt egy kommentben, hogy megosztottad!

A történeteket természetesen maximális diszkrécióval kezelem, de név nélkül szívesen publikálnám ezeket a honlapomon. Ehhez előzetesen minden esetben kikérem az érintettek engedélyét.

Nyeremény:

A tina's design blogomon néhány hete feltettem egy "Shabby birthday!" nevű, saját készítésű mini albumot, amelyből csak három hasonló létezik - egyet elkészítettem közülük a barátnőmnek, egyet pedig ennek a játéknak a nyereményeként fogok kisorsolni!:-) (... igen, egy még mindig maradt...;-))

A nyertes még választhat is, hogy az A vagy B tetszik-e neki jobban!:-)

Határidő: augusztus 10. éjfél

Sorsolás: még a határidő hetében :-)

UPDATE: A nyertes!

Várom a sztorikat és sok sikert kívánok!:-)

Tina

Hízás-parancs

Tavasz végén, nyár elején lekerülnek a ruhadarabok, előkerül a fürdőruha és jön az ijedtség: juj, ebbe bele kellene férnem és jól kellene mutatnom nyáron a strandon...! Ezerszámra elérhetőek a neten a hatástalan, hatásos, részben hatásos, egy-ideig-hatásos és valóban hatásos fogyókúra-tippek, ám manapság is még csak kevesen látják be, hogy a hízásnak és főként a hiábavaló fogyni-vágyásnak lelki okai is lehetnek - és legtöbbször vannak is. Ezekből hoztam Nektek "ébresztőként" egy csokorra valót!

Miért van az, hogy valaki eszik mint a gép és nem látszik meg rajta, Te pedig a levegővételtől is hízol? Miért hiábavalóak a fogyási próbálkozásaid már évek óta? Már szinte nem is eszel és sportolsz, a kilók mégis ragaszkodnak Hozzád? Ha ezek közül bármelyik igaz Rád és még mindig szeretnél fogyni, nem fogod tudni megkerülni azt, hogy egy kicsit elmerülj a múltadba - és a jelenedbe.

Védőháj

"Azt vettem észre – magamon is –, akik önmagukkal elégedettek, azokat elkezdi foglalkoztatni a belső béke, így átalakul a táplálkozásuk is." (Csernus Imre)

Talán a "védőháj" kifejezés ismert a laikusok között is, többször hallottam már dobálózni vele, de mit is jelent igazából? Mivel az evés az egyik alapvető ösztönünk, úgy vagyunk "programozva", hogy az étel a legfőbb megoldás. És a zsír ugye nem csak raktár, hanem fizikai védelmet is nyújt - eredetileg a prérifarkas meg a kardfogú tigris, mostanában viszont mindenféle külső bántó hatás ellen, legyen az testi vagy lelki bántalmazás. De a háj kiváló "pasiriasztó" is a mi kultúránkban: ha egy nő egy adott férfitól (kézenfekvő: a mellette élő férfitól) vagy a férfiaktól általában szeretné távol tartani magát, akkor sem tud lefogyni.

Te ki vagy mi ellen védekezel folyamatosan? Ki elől és miért szeretnél elrejtőzni testileg-lelkileg-érzelmileg? Mi az, amit nem mersz ki-/megmutatni (Magadból)? Mi elől bújkálsz?

"Komfort zóna párnácskák"

Ezt a kifejezést most találtam ki:-) és arról szól, hogy van, aki megrekedt egy számára - eredetileg - kényelmes élethelyzetben, ami ma már nem elégíti ki az igényeit, szorong, akár fuldoklik benne, hiányérzete van, de megszokásból és az ismerősség érzése miatt mégis benne marad - ezt nevezzük kényelmi vagy komfort zónának. Ehhez alkattól függően általában "jár" néhány kéretlen kiló is, amelyek makacsul ragaszkodnak hozzánk: ahogyan a túlhaladott életünktől, szokásainktól nem tudunk megszabadulni, úgy a kilóktól sem - valójában ezek jelzik, szimbolizálják fizikailag azt, hogy fölösleges dolgokat hurcolunk magunkkal. Ismerek személyesen olyan nőket, akiknek a drasztikus életmódváltás - és most nem (csak) az ételről beszélek - hozott két-három számmal kisebb ruhaméretet az életébe: egy évekig halogatott válás, egy munkahelyváltás, az életkornak megfelelő felnőtté válás és elszakadás a szülőktől forradalmi változást hozott a megjelenésükben is. Optimális súlyra fogytak, kivirultak, megfiatalodtak. Mert végre a saját életüket élik.:-)

Mi/ki az, amit/akit el kellene engedned, de ragaszkodsz hozzá? Mi az, amit bár megszoktál, de már nem hoz valódi örömöt az életedbe? Milyen élethelyzetben ragadtál benne, amit most (tévesen) az egyetlen lehetséges életednek látsz?

Élet helyett étel

Ez az a terep, ahol a lelki békétlenség már találkozik az evéssel. Gyermekkorunkból sok mindent hozhatunk, ami aztán szokásként rögzül: ölelgetés helyett kaptunk egy csokit, ha sírtunk - így szeretetlenségben élve az édességhez nyúlunk felnőttként, mert az az ismerős, begyakorolt reakció; ha szépen (= sokat) eszel, jár a desszert - így minden "szép" főétkezést süteménnyel zárunk és el sem tudjuk képzelni máshogyan; "most nem tudunk elmenni a vidámparkba, de itt van egy nyalóka" - felnőttként: ugyan nem tudom megvalósítani itt és most a célomat, de addigis kéznél van a nasi...

Valódi élmények és megoldások helyett - ergó a komfort zónából való, mindig fájdalommal és lemondással járó kilépés helyett - sokan választják a gyors, "itt és most" kielégülést nyújtó édességet és így az ezzel járó zsírpárnákat... A megoldás itt is a felismeréssel kezdődik természetesen és több lépésen át folytatódhat az önfegyelem gyakorlásától kezdve a valódi élmények megélésén át egészen a terápiás segítségig, kinek-kinek személyiségére szabottan.

Enni kell

Az előző generáció(k), főként a most még élő legidősebb nemzedék megélt sok mindent, nélkülözést és háborút. Az ő egyik "életparancsuk" az volt, hogy túlélni mindenáron és ehhez az élelemszerzés és -felhalmozás, a tartalékok depózása (a kamrában és a testben) is hozzá tartozott. Emlékszem még a nagyszüleim dugig tömött kamrájára, pedig az gyermekkoromban már volt sarki kisbolt, ahol bármikor bármilyen alapvető élelmiszert be lehetett szerezni... És arra, hogy "nem baj, ha van egy kis fölösleg, mert van mit leadni, ha megbetegszik az ember..." Ezt adták tovább a szüleinknek és nekünk is: Mindig legyen mit enned! Az a tied, amit megeszel! Gondolkodj előre és raktározz! Az ő életükben ezek nagyon fontos, alapvető igazságok voltak.

De ez az ő igazságuk, nem a miénk. Mi már más korban és máshogyan élünk, így a tőlük kapott "parancsokra" sincs szükségünk ilyen formában. A jó hír az, hogy ezeket a tudattalanban rögzült hitrendszereket, amelyek a szándékunk ellenére és a testünk ellen dolgoznak, le lehet tenni!

Egy hölgy páciensem súlyproblémákkal keresett meg. Az oldássorozat érdekesen alakult: van, hogy valakivel rögtön az első alkalommal eljutunk a szüleihez (ez a gyakoribb) és velük kell dolgozni és van, hogy ők valahol a mélyben csücsülnek és csak a legvégén kerül rájuk és a velük való kapcsolatra a sor - itt az utóbbi történt. Jópofán rímelt a fogyás témája arra az, ahogyan a külső héjakat (a hízás egyéb okait, ritkán van csak egy oka egy helyzetnek) folyamatosan lehántva jutottunk el egyre mélyebbre, legvégül a "torzsában" dekkoló szülőkhöz. Kiderült, hogy páciensem kifejezetten sovány kislány volt, szülei pedig mindketten nagydarab, testes emberek, akik szinte szégyellték a cérnaforma gyermeküket. Az egykori kislány máig emlékszik arra, hogy egyszer az állatkertben járva "megszólták őket", hogy hogy lehet két ekkora embernek egy ilyen lánya (kérdés, hogy ez a bírálat eredetileg kinek is szólt valójában...?) Egy orvos mindenesetre aztán "megoldásként" széntablettát javasolt, amit a páciensemnek szednie is kellett rendesen, mígnem felsőtagozatosként már kezdett hízni és mára be is érte, sőt, túlszárnyalta a szülei egykori súlyát. Remek, a kísérlet sikerült, a "Híznod kell!"-parancs máig kiválóan működött, páciensemnek gondjai voltak/vannak a nőiességével, az önbizalmával és nem találja a helyét a házasságban... De a lényeg, hogy a hiábavaló fogyókúrázások oka végre napfényre került és szembe lehetett vele nézni, tudtunk vele dolgozni, hogy a jövőben már ne okozzon több bajt a dolog.

A fentiekben felsorolt okok listája persze nem teljes, a nálam előforduló leggyakoribb esetek alapján választottam ki éppen ezt a néhányat és persze ezek nem vegytisztán vannak jelen senkinek az életében: nagyon sokszor bizonyos százalékban közülük több előfordul és mindig kiegészítik őket a teljesen egyéni élmények. De ha a fentiek alapján már csak elgondolkozol a saját motívumaidon, máris tettél egy lépést a testi-lelki egyensúlyod, így az áhított testsúlyod és a bikinid irányába!:-)